Eltévedtem, félek. Hideg van, a jeges szél már teljesen szétmarta az arcom, és ráadásul még látni sem látok tisztán, hatalmas itt a köd, összefüggő, tejfehér felhőként halad vészjóslóan lassan. Borzalmas ez a hely, kellett nekem elkószálni... Bármerre nézek csak fakó körvonalú, halott fákat látok, korhadt ágaik recsegnek, ropognak. Lábam csupasz, a cipőm már levált a talpamról, órák hossza keringhetek ezen a tájon. A talpamat véresre kaparták a száraz növények, minden lépés kínnal tölt el. De inkább viselem, csak hadd jussak ki innen! Hadd menjek haza, hogy egy forró fürdő után a meleg, puha ágyamba kerüljek megmaradt családtagjaim mellé! Nem merek kiáltani, mindenhonnan ijesztő neszeket hallok, mintha minden bokorban mocorogna valami.

De miért, ó miért büntetsz már megint? Hát nem volt elég az, amit két éve kaptam? Elvesztettem... elvetted tőlem örök szerelmem! Bűnhődnöm kellett, megértem. Óriási hibát vétettem, cselekedetemre nem volt bocsának. De csak te, te tudtad, senki más! Titkom csak te ismerted, hisz te minden titkot ismersz. Csak te voltál ott rajtunk kívül, te vezetted át áldozatom egy másik világba. Te láttad őt utoljára élve, s csak te láttad, ahogy az élettelen testről eltüntetem a bizonyítékokat, ahogy kihúzom szívéből a kést, csak te hallhattad utolsó nyögését. Mindenki azt hitte, baleset volt, családja zokogva mondta el a rendőröknek, hol feküdt a halott lány. Tökéletes gyilkosság volt, egy hosszú év fáradalmait tükrözték. Könnyek nélkül néztem végig temetését, bűntudat nélkül dobtam a földbe helyezett koporsóra a sárga rózsát, majd szenvtelenül vonultam el a gyászoló tömegtől, s tértem vissza megszokott életembe.

Egy hónap telt el nyugodtan, különösebb történések nélkül. Úgy gondoltam, tettem büntetlenül marad. Tévedtem. Megölted azt, ki a legtöbbet jelentett nekem, csakhogy bűntudatot kelts bennem, hogy megértesd velem, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz. Megölted az apámat. Téboly kerülgetett, nem tudtam, nem akartam elfogadni, utána akartam menni minden áron. De te nem engedted. Először csak megvágtam magam, hadd folyjon ki vérem az utolsó cseppig, de a seb beforrt. Késhez nyúltam, s végighúztam torkomon, már meg sem lepődtem, mikor ujjaimmal nyakamhoz értem, csupán egy karcolás volt ott. Csinálhattam bármit, te nem engedtél meghalni. És nem elégedtél meg apámmal. Nem telt el egy hét sem, s hazaérve halott kishúgomat találom. Ordítottam, de már nem tudott könnyem folyni. Tudtam, hogy ez a te műved, és hogy miattam van. Óriási lelkiismeret-furdalás gyötört, Annabell teste apám mellé került. Gyűlöltelek, kegyetlenül, amit éreztem, leírhatatlan volt. Ugyanakkor rettegtem, ki lesz a következő, hisz tudtam, hogy nem állsz meg. David következett, listád már kiszámíthatatlan volt. Szerelmem mellkasára borultam, miattam halt meg, ki nem állhattam magam, nem tudtam mit csinálni, csak tűrni, szenvedni. Megtanultam becsülni az életet. Háromhavonta vesztettem el embereket, s naponta imádkoztam a többiekért, s hozzád, hogy mikor hagyod végre abba, hogy mikor lesz vége mindennek, hogy mikor mehetek utánuk. Sosem válaszoltál.

S most itt vagyok, bolyongok a semmiben. Felordítok, értelmetlen üvöltés hagyja el a számat, aztán csend áll be. Kísérteties csend. Rémülten pislogok körbe, már nem fúj a szél, nem mozognak a bokrok, nem recsegnek az ágak. Lépek egyet, élesen hallom a lábam alatti száraz levelek zizegését. Nem tudom, mi történt. Egyszer csak fülsüketítő zajt hallok, valami magas, nem emberi hang, egy idegen nyelven. Kezemet fülemre tapasztom, a fájdalom belehasít a fejembe, nem tudok állva maradni, le kell guggolnom. Összehúzom magam, még mindig hallom, de már értem is.

-Anne Smith! - mondja a nevem.

-Ki... ki ez? -kiáltok vissza. Csak nem, csak nem te vagy? Csak nem szólsz hozzám, végre?

-Ma örökre vége a szenvedésednek -sipítod. Arcomra megnyugvás ül, nagyot sóhajtok. A zaj abbamarad, a szél újra útnak kel, s minden olyan lesz, mint volt. Igen, félelmetes. Mindennek vége de hogyan? Még élek, semmi nem változott. Bízom benned. Szabadíts meg! Sűrűn pislogni kezdek, mintha látnék valakit. Egy sötét folt tűnik fel a ködben; egyre közelebb s közelebb jön. Ember? Nem látom. Nem látok semmit, csak a feketeséget. Lassan kezd kirajzolódni egy test, homályos arc, félhosszú haj. Köpeny van rajta, és elég emberi. Kinyújtom a kezem... Ne! Fehér, fakó, ugyanolyan, mint... Mint a húgomé... és Maria-é... Ne, azt ígérted, nem büntetsz többet! Hogy Maria emléke kitörlődik, eleget kaptam már miatta! Az idegen egyre közelebb ér, s én fehér kezem az arcára teszem, végigsimítom. Emberi. Újat sóhajtok, megnyugszom.

-Segíts! -suttogom, s közelebb lépek, hogy megláthassam az arcát. Szőkés barna, félhosszú haj, tengerkék szemek, tökéletes vonások... -David!

Szemeimbe könnyek szöknek - sok év után először. Ő mosolyra húzza száját, kedves mosolyra, majd megfogja kezem, bíztatóan szorítja.

-Nem lesz baj -mondja halkan, majd baljával fülem mögé tűri az arcomba lógó koszos, kócos hajtincset.

-Te élsz? -nézek a szemébe. Azok a szemek... Egy kép villan az agyamba, mikor először megláttam, mikor először merültem bele ezekbe az íriszekbe... Csodálatos, felemelő... Valami természetfölötti.

-Itt senki sem él -búgja valami furcsa hangon. Te vagy az... érzem, te vagy, de mégsem. Ez nem David, nem az én Davidem.

-Ki vagy te?

-Az, akit mindig is tiszteltél, akihez imádkoztál, akiben hittél... És most gyere, gyere velem, hogy véget vethess mindennek, hogy szeretteiddel lehess!

Bólintok, rád bízom magam, nincs más választásom. Bízom benned, mindig is bíztam, s reménykedem, hogy igazat szólsz, hogy jobb lesz minden. Elindulsz, kezem a kezedben, így vezetsz. Már nem fáj a talpam, nem érzem a talajt, nem érzem a szelet, nem hallom halott fák csontjainak ropogását, csak téged látlak, csak te vagy. Megyünk, már egy örökkévalóság óta, szótlanul, csendben, érzem kezed melegét, úgy szorítom, mint kisgyerek az anyjáét. Feltétlen bizalom. Egy barlanghoz érünk, te intesz egyet a kezeddel, majd a falon megyulladnak a fáklyák, világos lesz, a fény erőt táplál bennem. Egyre mélyebbre megyünk, kanyargós folyosókon keresztül. Nincs időm nézelődni, gyorsan haladsz, s én felveszem lépésed ritmusát. A lábam alatt melegek a kövek, nem tudom mire vélni, de nem kérdezlek, a csönd áthat mindent. Egy terembe érünk, sok-sok kivájt ajtó. Most merre? Nem mész, megálltál.

-Válassz! -utasítasz, megtörve a szent csendet. Körbenézek, mindegyik ajtón van egy szám, alatta egy mintával. Az egyes alatt egy szívecske rajz, mintha óvodás kéz firkálta volna, a kettes alatt egy griffmadár, sematikusan, csak egyszerű vonalakkal, a hármas alatt egy nyíló virág, a négyesnél egy magas fa, az ötösnél pedig egy kard. Csak az utóbbi volt szépen kidolgozva, színezve, árnyékolva.

-Ha jól választasz, gyorsan megszabadulsz.

Döntenem kell; de melyiket? Vajon mit jelenthetnek a rajzok? És ha nem választok jól?