Démoni

Mindenütt megcsonkított holttestek, hullák.
A háborúnak vége, de úgy mint egy fullánk
kiszívja mindenkiből az életet Ő,
ki onnan fentről jő.

Egy démoni teremtmény, nem ember,
arca a haláltól nem rezzen.
Száz meg száz férfi a földön hever,
míg ő az égen vihart kever.

Gyűlnek a felhők, sötét az ég,
mindenki úgy érzi, közel a vég.
A remény már elszállt, meghalt ugyanúgy,
mint a száz és száz ember: gyanútlanul.

Hisz neki nem számít, ki él és ki nem,
keze most is csak egy sírkövön pihen.
Ujjai hosszúak, szeme vérben forog,
lába alatt egy kisded nyomorog.

Tapos egyet; a kislány meghal.
Szíve leáll. Többé nem hall.
Nem látja a nyomort, a pusztulást,
azt, hogy minden emberre halál vár.

Egy villám csap bele a sírkőbe,
a felirat elvész, tán örökre.
Síri csend van, csak a halál az,
amely rázendít bús dalára.

Az életnek vége, a démon nem vár,
ideje van bőven, most már csak áll.
Egymaga legyőz mindenkit,
ellene minden elveszik.
A vihar vár, az eső már mentség,
hisz az elmosná ezt a tömérdek vért.
Egy sírás töri meg a csendet,
egy apró, és ártatlan gyermek.

Halott apja mellére dől,
ott várja a démont. Ő jő,
hisz életben nem maradhat, csak ő.
Lábai előtt gurul sok fegyver és kő.

Felvesz egy férfi mellől egy kést,
s a gyermekre szegezi: vért.
Ahogy vékony szája megrezzen,
úgy a kisfiú megretten.

A démon arcán gonosz mosoly ül,
de nevetést nem hall emberi fül.
Életének vége, a kicsi ezt érzi,
Nem is akar ő kegyelmet kérni.

Hisz ha meghal, már nem szenved,
lelke apjáé után repkedhet.
A kés elindul a kis szív felé,
a fiú riadtan bújik apja mellé.

De a démon elől nincs menekvés,
a testet eléri a véres kés.
A kicsi gyenge kis teste
apja mellé esik menten.

Szemei tompán merednek a sötétbe,
arca már nem mozdul lökésre.

Egy újabb villám villan fenn az égen,
a vihar eljő, erre vártak régen.
Eső hullik minden halott testre,
mindenki érzi, mily kegyetlen az este.